Az ország nyugati részében elterülő Arad megye a Nyugat és Erdély közötti nagy kereskedelmi utak mentén helyezkedik el. Átlagos tenger feletti magassága 110 m. Északi-déli irányban is félúton található a Bánság és Bihar között. Az Alföldbe se simul bele teljesen, hiszen itt vannak a közelben, szinte karnyújtásnyira a szőlő- és bortermő hegyaljai dombok, a történelem megannyi eseményének színhelyét nyújtó Világos, Solymos, Borosjenő vára.
A megyét kelet-nyugati irányban átszelő Maroson vezetett már az Árpád korban a só, a fa, az építőanyag útja Erdélyből. Az első világháborút megelőző időszakban Arad Dél-Kelet Magyarország legiparosabb városa volt, pezsgő kereskedelemmel, ám népes külvárosi és tanyai parasztsággal.
Klímája mérsékeltnek nevezhető, ezért a tél nem túl hideg, de olykor áprilisig tart, a nyár az utóbbi években meglehetősen száraz, forró és benyúlik az őszbe.
Történelmi „játékok” véresen komolyan
A régészeti leletek tanúsága szerint Arad már az ókorban lakott terület volt. A település első hiteles említése Vak Béla 1131-es adománylevelében történik. Az Orodnak nevezett ispánvár Öthalom (ma Vladimirescu) határában épült meg I. Szent István király korában. Ez volt Arad vármegye székhelye.
A középkorban fontos hadi és kereskedelmi utak keresztezték itt egymást. Ez a terület volt a színtere 1131-ben a „véres aradi országgyűlésnek”, ahol II (Vak) Béla felesége, Ilona királyné férje hajdani megvakításáért 68 főurat felkoncoltatott.
Arad 1552-ben török kézre jutott. A hódítók a régi palánkvár helyett újat építettek, itt volt az aradi szandzsák székhelye. A várost csupán 1691-ben foglalták vissza a keresztény seregek, s mivel a Maros jelentette a határt a török birodalom és az osztrák birodalom között, az itteni megerősített várba menekült az osztrákok elől a délről érkező nagyszámú szerb lakosság. Tömegesen telepedtek le Aradon, határőri szolgálatukért földet kaptak és kialakították az úgynevezett „Rácvárost.”
A Rákóczi szabadságharc idején Károlyi Sándor seregei felégették a város németek lakta negyedét, ám a várat nem tudták elfoglalni. Arad kulturális fejlődésé a minoriták letelepedése (1703) után gyorsul fel, akik templomot, kolostort, gimnáziumot (1745) építettek.
Mária Terézia rendeletére a Maros bal partján új, korszerű téglavárat emeltek (1763-1783), amely ma is Arad egyik idegenforgalmi nevezetessége. Az új vár azonban évtizedekig fékezte, lelassította a város fejlődését, amely lőtávon belül volt. Építkezési tilalmat vezettek be. Mária Terézia el is határozta, hogy elköltözteti Aradot a zimándi pusztára. Hosszas huzavona után a trónra kerülő II. József mondta ki a megnyugtató határozatot: „Arad marad!” Azaz marad a helyén, nem kell elköltöztetni. Ezt a szállóigét később tévesen értelmezték éspedig úgy, hogy Arad lemarad a fejlődésben.
A város hosszú és kemény politikai csatározás után 1834-ben végre megkapta a rég megérdemelt „szabad királyi város” oklevelet és az ezzel járó kiváltságokat és gyors fejlődésnek indult.
Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharc epilógusában tragikus szerep jutott Aradnak és környékének. Világos mellett a szőlősi pusztán tette le a fegyvert Görgey tábornok és az aradi várban, illetve a sáncokon kívül végezték ki a szabadságharc 13 hős tábornokát. Ezért nevezte Kossuth Aradot a magyar Golgotának.
A kiegyezés után a város rohamosan fejlődött. Itt kezdte el működését a Habsburg-Magyar Monarchia legnagyobb szeszgyára és malma (1851), 1858-ban felépült a vasútállomás, megépítették a Körösök völgyét behálózó Körösvölgyi, majd Arad-Csanádi Egyesített vasutakat, vagongyár, autógyár épült, pénzintézetek alakultak. Az Arad-Hegyalja távolsági motoros vasút 1906-ban indult el a történelmi borvidék települései felé. 1913-ban villamosították és akkoriban ez volt a kontinens ötödik ilyen vasútja. 1990-ig (!) működött.
A város szellemi élete is pezsgő volt: a térség legrégibb, ma is létező színháza 1817-ben épült fel, (1874-ben egy újabb színház nyitotta meg a kapuit), 1833-ban zenekonzervatórium, 1890-ben Filharmóniai társaság létesült.
A románság is megalakította kulturális egyesületét. A Românul című lap és a köré tömörülő román politikusok fontos szerepet játszottak a román nemzeti mozgalmakban és Erdély Romániával való egyesülésének előkészítésében. Trianon után a Romániához kerülő Arad etnikai összetételét a nagy betelepítésekkel rohamosan megváltoztatták. A múltra utaló számos szobrot, emléktáblát eltávolítottak.
A II. világháború utáni szocialista rendszer évtizedeiben, az erőltetett iparosítás is hozzájárult a város és a megye etnikai térképének megváltoztatásához, a magyarság asszimilációjához, a magyar ajkú zsidóság és a németség kiárusításához és elvándorlásához a falu-város egyensúly megbomlásához. A lebontott szobrok egy töredékét az utóbbi években sikerült visszaállítani.
Arad 186 ezer lakosából ma már mindössze 22 ezren vallják magukat magyarnak. Németek, szerbek, szlovákok, zsidók élnek még kisebb számban a megyeszékhelyen. Pár éve több ezerre tehető az üzleti célokból megtelepedett olasz „kolónia.”