Erdélyben először Kézdivásárhelyen alakítottak Önkéntes Tűzoltó Egyletet 1867-ben, az 1834. évi várospusztító tűzvész intését megszívlelve.
Az udvarterekben mindenki ismert mindenkit. Nemcsak névleg, hanem teljességgel. Még azt is pontosan tudták egymásról, hogy ki mit főz, mikor mos, mikor alszik, vagy mikor volt gyomorrontása.
A céhek jól meghatározott szabályrendszer szerint működtek. Az inas ha felszabadult , a mester asztalánál étkezett. A szabadulás napján apja, anyja jelenlétében történt az ünnepi asztalnál a helyfoglalás, s ettől a naptól kezdve kötelező volt, hogy inas társai is segéd úrnak szólítsák, éppen úgy megadják a tiszteletet, mint az öregebbeknek. Esztendőkig magázták egymást, vagy a fiatalabb bátyámnak szólította az idősebbet. Egyedül a mester engedhette meg magának, hogy továbbra is tegezze a fiatal segédet, de csak azt aki nála tanult. Többnyire ott maradtak a tanítómesternél, és elég gyakori volt, hogy később beházasodtak a családba.
A vásárok egy érdekes színfoltja volt a degettesek csoportja. Ezek a város kantai negyedében, az úgynevezett Degeciában lakó vargák, az ugyancsak degeciai tímárok bőr- és talpkészítményeit dolgozták fel. A fehér bőranyagot aztán kőolaj másodtermékkel, degettel feketítették. Árujuk szemre nem volt parádés, a degett szag pedig már messziről árulkodott, de ami a tartósságot illeti, abban utolérhetetlenek voltak. Egy degettes csizma két generációt is kiszolgált, csak erős és edzett láb kellett hozzá. Sátrat nem vertek, hanem a csizmadia sátrak mögött, földre terített ponyván rakodtak ki. A többi csizmadia, suszter rendszeresen lenézte őket, viszont állandó vevőkörük volt.
Wesselényi Miklóst a város díszpolgárává választották, mert nagylelkű adománnyal támogatta az 1834-es tűzvész után a város újjáépítését.