Azt hiszem, azért különbözik, amiért érdemes meglátogatni.

Hogyan néz ki egy mítosz ma? Főváros-e még? Nyilván nem úgy, mint volt valamikor.

De milyen volt valamikor? Akkor is emberek éltek, barátkoztak, szerettek, gyűlölködtek, sétálgattak, alkottak itt s ezt a tényt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Amikor a híres paloták épültek, senki nem azért építette őket, mert be akart kerülni a történelemkönyvekbe. A nagyravágyás persze mindenkor működött, de az akkoriaknak, mint a maiaknak is, elsősorban élhető térre volt szükségük. Terveztek, dolgoztak, mert éltek, mert hagyni akartak valamit leszármazottaikra.

Nagyszüleinknek még valóság volt a New York kávéház asztala – nekünk már csak a nagyszüleink elmesélt emléke. Ők Bánffyról és Dsida kutyájáról meséltek nekünk, mi meg valami egészen másról fogunk – ez az élet mindenkori menete.

De ahhoz, hogy egyáltalán mesélhessünk, történeteket kell megélnünk, ahhoz pedig, hogy történeteink legyenek, ide kell látogatnunk vagy itt kell élnünk. A Mátyás-szobor a nagyszüleink emléke és a mi gyermek-, diák- vagy felnőttkorunk, sétánk két vonat között Kolozsvárt.

De hát mi az élet? Séta két vonat között. Tehát Kolozsvár.