Kolozsvár két kereskedelmi útnak a kereszteződésénél jött létre. Környékén voltak a Kárpát-medence legjelentősebb só lelőhelyei Erdélyben. Észak-dél irányban ott voltak a dézsaknai, a széki, a kolozsi sóbányák, dél fele a tordai, a vízaknai kitermelések. A Kis-Szamos mentén, kelet-nyugati irányban a szárazföldi úton keresztül szállították ki a sót a Királyhágón túlra. A só kezdettől állami monopólium volt, és a vízen lehetett a legolcsóbban szállítani. Ezeknek a metszéspontján jött létre a régi Kolozsvár. Németül Klausenburg, latinul Claudiopolis, románul Cluj, Cluj-Napoca.

Kolozsvár területe már a római korban lakott volt. Katonai őrhely működött itt, ebből a korból származik a Napoca név. Később hunok, gótok, gepidák vonultak át a városon. Kolozsvártól 12 km-re, a Kis-Szamos teraszán, Apahida és Szamosfalva területéről kerültek elő – több rendbéli ásatás nyomán – azok a gepida fejedelmi kincsek, melyek arra utalnak, hogy a gepida uralkodók hatalmasabb, rangosabb fejedelmeknek számítottak, mint a velük kortárs frank uralkodók, a Merovingok elei. E kincseket most Bécsben őrzik.

A város nevének eredete máig vitatott: talán a latin clausa–clusa (= zárt, hegyektől közrefogott) kifejezésből, talán a német Klause–Kluse (= keskeny völgy) szóból, talán a szláv klucból (= forrás, kulcs) származik vagy a feltételezett első várispán Miklós–Miklós/ Kolos nevéből. Németül Klausenburg-nak, latinul Claudiopolis, románul Cluj hívják a várost.

A tatárbetörések idején, 1241-ben Kolozsvárt is elpusztítják, a betörő hordák a várost felégetik. A tatárjárás után a várost újraépítik. Két utcája volt: a régi hosszú utca kelet-nyugati irányban húzódott s a szászok betelepítése után Magyar utca néven ismertek (most 1989. December 21. utca). A szászokat a régi katonai őrhelyre telepítették, építkezésük során fel is használták a római telep köveit. A város, Napoca régi piactere a ferencesek temploma körül volt. A mostani főtér kívül esett az óváron, aminek néhány falmaradványa még ma is látható.

A város jelentőségének növekedését jól érzékelteti‚ hogy Nagy Lajos a Tordára vezető út védelmére 1367-ben 20 román családot telepít az út mellé, megalapítva Felek falut‚ mely 1848-ig Kolozsvár birtoka maradt.

Az Árpád-ház kihalásával Károly Róbert a kolozsvári polgárságot megnyerve került trónra. A város ekkor kapott önálló pecsétet és szabad királyi városi rangra emelkedett. Várfalak építését Zsigmond király idején rendelik el az adójövedelmek fokozása céljából, valamint a török veszedelem miatt. Zsigmond király idejében összekapcsolják a magyar és a szász várost. A három kilométer hosszú várfalak és kijáratok védelmét húsz kapu és bástyatorony biztosította. Az 1859-ben készült fotókon még láthatóak a város várfalai és a bástyái. Mára a Bethlen bástya vagy más nevén a Szabók bástyája és a Csizmadia bástya maradt meg, ezt raktáraknak és börtönnek használták.

Kolozsváron a 14-15. században híresek voltak az ötvös mesterek, a város ekkor kapta a Kincses Kolozsvár nevet. Ekkor kezdődött a Szt. Mihály templom építése is. Kolozsváron 1446-ban a pénzverdét Hunyadi János modernizáltatta, s elrendelte, hogy az összes erdélyi bánya aranyát, ezüstjét Kolozsvárott kell beváltani. Megbecsülésükre jellemző, hogy Kolozs¬váron jártában Bethlen Gábor fejedelem Seres István ötvös mesternél szokott megszállni. A céhek társadalmi szerepének ékes bizonyítéka a városfalak kapuinak és bástyáinak elnevezése. A legjelentősebb, legtehetősebb és számbelileg is legnagyobb céhek a stratégiailag is legfontosabb pontokat védelmezték. Gondoljunk például a Szabók bástyájára (Bethlen-bástya), a Vargák bástyájára, a lebontottak közül az Aranyművesek vagy Ötvösök bástyájára. Igen gyakran a tekintélyes céhmesterek közül választották a város főbíráit.

„Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája vagyon, az úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” – írta Kolozsvár fényűzéséről Heltai Gáspár. A város falain belül a házak többsége kőből épült, de (részben vagy egészben) fából készült épületek itt is bőven akadtak, a külvárosban pedig gyékényből és agyagból készített, egészen falusias házak álltak. Az épületeket többnyire zsindellyel fedték, ritkaságszámba ment a cseréppel fedett épület; az ilyeneket, fedelük után, „cserepes ház”-nak emlegette az egész város.

Kolozsváron nagyon hamar tért hódított a reformáció. A város egyben az unitárius vallás szülővárosa, ezért „unitárius Rómának” is nevezik. A protestáns időszakban az unitáriusok használták mind a főtéri, mind a szentpéteri templomot; mind a magyar, mind pedig a német istentiszteletekre.

Kolozsvár történelme folyamán mindig iskolaváros volt, nemcsak kereskedői és mesteremberei tették „kincsessé”, hanem iskolái is, melyek századokon keresztül szellemi kincsekkel árasztották el egész Erdélyt. Innen kapta a „Szamosparti Pantheon” nevet is.

1790-ben a Gubernium Kolzsvárra tette át a székhelyét. A kolozsvári polgárok büszkék voltak rá, hogy városuk országgyűlés helyszíne lett, s örömüknek úgy adtak kifejezést, hogy az 1790/91-i ülésszak alatt az országgyűlés tagjait ingyen fogadták szállóvendégként hajlékaikban.

A városban megmaradt a hagyományos utcaszerkezet, ami a mai napig nagyon jól látható, ha az ember a belvárosban sétál. Dinicu Golescu úti naplójában a következőket írta: Kolozsvár utcái „szépek, mivelhogy nagyon szélesek; más városokban sehol nem láttam ilyen széles utcákat, kerek kövekkel vannak kirakva, miként Nagyszebenben és Brassóban”.

A 18. század elején, a várfalakon és várárkon kívül már rendesen beépített telkek voltak, utcáik a várbeli utcák folytatásait képezték. A Fellegvár felépítése után ügyeltek arra, hogy az újvár falai körül egylövésnyi távolságban ne építkezzenek, nehogy az ellenségnek fedezékként szolgáljanak. 1831 után hivatalosan is kimondták az újvár „vár” jellegének megszüntetését, s azontúl a várfalakat is széthordták. Az egyházak kértek köveket templomépítésre, ezekből építették a Magyar utcai „hétágú” református templomot, a főtér 80 m magas tornyát, a minorita templomot, az unitáriusok püspöki és tanári lakóházát, stb. 

A 19.-20. század fordulóján a város az állomás felé terjeszkedett, magába olvasztva a környező falvakat.